Leobenben volt novícius 1629–31-ben. A bölcseletet 1632–4-ben Grazban, a tanárképzőt 1635-ben Leobenben végezte. 1636-ban Steyrben és 1637–8-ban Pozsonyban tanított. Teológiát Grazban tanult 1639–42-ben. Ott szentelték pappá 1642-ben. 1644–5-ben Nagyszombatban középiskolában tanított. Utána egy évig vezette a bécsi tanárképzőt. 1647–9-ben rektor Passauban, majd két évig a novíciusmester segítője és egy évig a tartományfőnök helyettese volt. Ettől kezdve haláláig kevés kivétellel elöljáróként szerepelt: 1653–5-ben Leobenben, 1655 szeptemberétől Bécsben rektor és újoncmester, 1669–70-ben Győrben a harmadik probációs atyák vezetője és 1671–5-ben tartományfőnök volt. Ez év decemberétől 1680-ig a bécsi professzusház főnökeként működött. Hivatala végén továbbra is ott maradt mint lelkipásztor, de már 1682-ben újra átvette a ház irányítását. 1684-ben másodszor lett tartományfőnök 1688 novemberéig. Akkor újra a professzusház főnökévé nevezték ki, s e hivatalában haláláig megmaradt.
Élete utolsó húsz évét Bécsben töltötte vezető helyen. Kétszer volt tartományfőnök, és háromszor a professzusház főnöke. Erre az időre esik Mo. felszabadulásának kezdete a török uralom alól. Mo.-on a következő rendházakat indította el: 1673, Pozsony (rendház); 1674, Eperjes, Zsolna; 1675, Nagybánya; 1676, Kőszeg; 1686, Esztergom és 1687, Buda. Mint a professzusház főnöke ő volt a felszabadító háborúkban részt vevő nagyszámú jezsuita tábori lelkész elöljárója is.

Szülővárosában lépett be a Társaságba. 1649–51-ben Grazban bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Bécsben és Pozsonyban tanított. A teológiát is Grazban végezte 1654–7-ben. Az utolsó évben szentelték pappá. 1658-ban Bécsben retorikát tanított, majd Judenburgban elvégezte a harmadik probációt. 1660–4-ben Grazban három évig bölcseletet, majd kazuisztikát tanított. Ezt adta elő két évig Bécsben is. 1667-től Leobenben, 1670-től Laibachban volt rektor. 1673–9-ben Bécsben egy évig kazuisztikát adott elő, három évig a konviktust vezette, majd egy évig szentírástant és két évig teológiát tanított. 1680–2-ben Passauban volt rektor. 1683–8-ban Judenburgban és Leobenben a harmadik próbaévet vezette. 1689–91-ben tartományfőnök volt. Hároméves hivatali idejében továbbfejlesztette a tartomány mo.-i részeit: a kőszegi és lőcsei rendházakat kollégiummá emelte, a selmecbányai missziót pedig rendházzá. Legalább egy évtizedig fennálló missziós állomásokat hozott létre Belgrádban, Egerben, Eszéken, Nagykanizsán és Szigetváron.

Giannantonio Donato Acquavivának, Atri hercegének második fiaként született; a család egyházi pályára szánta. A középiskola elvégzése után a Perugiai Egyetemen kezdett jogot tanulni. Atyja halála után bátyja Altemps bíboros segítségével bevezette a pápai udvarba. Rómában megismerkedett a jezsuitákkal: a rendfőnök Francesco Borjával és Juan Alfonso de Polancóval. V. Piusz pápa engedélyével 1567-ben belépett a Jézus Társaságába. A próbaidő után két évig teológiát tanult, majd elvégezte a harmadik próbaévet. A Római Kollégiumban bölcseletet tanított, de hamarosan megbetegedett. Miután felépült, a rendfőnök a Római Szeminárium rektorává nevezte ki. 1575-ben a Nápolyi Kollégium rektora, egy évre rá nápolyi, majd 1579-ben római tartományfőnök lett. Működéséről nem sokat tudunk.
A rendfőnök Everard Mercurian 1580. augusztus 1-jén meghalt anélkül, hogy vikáriust nevezett volna ki. Másnap a római és környékbeli professzusok a német asszisztens Olivier Mannaertset választották erre a hivatalra, aki 1581. február 7-ére hívta egybe a nagygyűlést. Február 19-én került sor a választásra. Ötvenhétből harminckét szavazattal a harmincnyolc éves Acquavivát választották rendfőnökké. A nagygyűlés munkájából a 31. határozatot említjük csak meg, amely előírta, hogy a rendfőnök jelöljön ki tizenkét atyát egy tanulmányi rend összeállítására. Ebből született meg tizennyolc évi munka után, 1599-ben a Ratio studiorum.
Acquaviva harmincnégy éves kormányzása alatt a Társaság, főleg annak művei, jelentős fejlődésnek indultak. A rendtartományok száma huszonegyről harminckettőre, a professzusházaké tízről huszonháromra, a kollégiumoké 144-ről 372-re, a rendtagoké pedig 5165-ről 13 112-re emelkedett. A nagy fejlődés és a hosszú kormányzás alatt fontos kérdések, súlyos belső problémák, az egyházi és világi hatalmakkal való nehézségek fordultak elő. Ezért, valamint a rendtagok személyes és apostoli hivatásának erősítésére írta számos levelét és tanítását. Jelentőségüket bizonyítja, hogy az alapokmányok hivatalos kiadásában, az Institutum Societatis Iesuban huszonöt szerepel ezekből. 1581-ben az elsőben a rend szerencsés fejlődéséről, az egyes tagok hivatásáról, az egységről és az apostoli munkáról írt. 1586-ban tárgyalta a tökéletességre és szeretetre való törekvés fontosságát. Két levelében a szerzetesi lelkiség megújításáról írt. A Társaság imaéletében megerősítette a napi egyórás elmélkedést a reggeli órákban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Társaságban nincsenek előírva kötelező önmegtagadási és bűnbánati aktusok, amelyek az elöljáró engedélyével végezhetők. A lelki megújulásban kiemelte a felsőbb elöljárók szerepét. Felhívta figyelmüket a helyi elöljárók és a lelkiatyák kiválasztására és képzésére. 1587-ben jelent meg az asszisztensek közreműködésével készült buzdítása a Társaság szellemének megőrzéséről és megújításáról. Ezt átdolgozva 1604-ben újra kiadta. Hangsúlyozta, hogy bizonyos szempontjai nem képezhetik vita tárgyát, így az imádság, az engedelmesség, a tisztaság, a különböző grádusok elfogadása. 1600-ban jelent meg a beteg lelkek gyógyításáról szóló fontos tanítása, melyben kiemeli az elöljárók szerepét a lelki kormányzásban.
Az apostoli munkákra is adott útmutatásokat, így az udvari gyóntatók, a népmisszionáriusok, a hitszónokok, a lelkigyakorlatot adók képzésére és munkájára. Legfontosabb művei közé tartozik a Ratio studiorum 1599-ből, a jezsuiták tanulmányi rendjének kiadása, amely hosszú időre befolyásolta az egész világon, a nem katolikus iskolákban is, a tanítási rendet.
Súlyos belső problémát okozott a Társaságnak és a rendfőnöknek a spanyol és a portugál rendtagok támadása a rend alkotmánya ellen a pápa, a spanyol és portugál király és az inkvizíció számára készült emlékiratokban. Memorialista elnevezésük innen származik. A Társaság elleni kritikájuk főbb pontjai a következők voltak: a rendfőnök életfogytiglani teljhatalma a kormányzásban, a fogadalmak különbözősége, a hosszú idő az utolsó fogadalmakig, a közös zsolozsma és az előírt önmegtagadási aktusok hiánya, a rendtartományi gyűlések csekély hatalma, a rendkívüli nagygyűlések ritka egybehívása. Végső céljuk az volt, hogy a spanyol jezsuitákat kivonják a központi hatalom alól, s a király és az inkvizíció alá helyezzék. Első sikerük az volt, amikor II. Fülöp spanyol király közbenjárt a pápánál, hogy az vizitátort nevezzen ki a spanyol jezsuiták számára a cartagenai érsek, Jeronimo Manríque személyében. V. Sixtus pápa eleinte hajlott erre, de az Acquavivával való tárgyalása után elállt a tervtől. A rendfőnök arra kérte a pápát, hogy Spanyolországban vonja vissza a jezsuiták privilégiumát az eretnekek feloldozására, csökkentve ezzel a rend és az inkvizíció közötti feszültséget. Portugáliában is hasonló nehézségek voltak.
Két kísérletet is tettek, hogy Acquavivát eltávolítsák Rómából. Először amikor VIII. Kelemen pápa az V. rendi nagygyűlésen azt kérte, hogy vizsgálják felül a rendfőnök életfogytiglani hivatalát. A kérést a nagygyűlés egyhangúlag elutasította. 1596-ban pedig a jezsuita Francisco de Toledo Herrera bíboros tervezte, hogy a pápa Acquavivát nevezze ki nápolyi érseknek, és ezzel változtassák meg a rendfőnök életfogytiglani hivatalát.
1582 és 1597 között Domingo Báñez vezetésével négy dominikánus szerzetes támadta a Társaság egyes szabályait. Úgy vélték, az egyszerű fogadalmak még nem teszik szerzetessé a szerzetest, és hiányolták az előírt bűnbánati gyakorlatokat. XIII. Gergely pápa 1583-as brevéjével és 1584-es bullájával eloszlatott minden kételyt.
Acquaviva kérlelhetetlen volt, amikor a rend alkotmányát kellett megvédenie, teológiai vitákban azonban engedékenyebbnek mutatkozott. A dominikánusokkal folytatott vitákban megtiltotta azok kiadását. Amikor azonban VIII. Kelemen pápa személyes jelenlétét kívánta a disputákon, megakadályozta, hogy Luís de Molina De concordia című művét a tiltott könyvek jegyzékébe felvegyék. A vitákban néhány jezsuita tanairól úgy nyilatkozott, hogy azok magánvélemények, és nem tükrözik a Társaság tanítását. A zsarnokölés megengedettségéről szóló éles vitákban Juan de Mariana mérsékelt tanát is megtiltotta, mivel IV. Henrik francia király meggyilkolása után, 1610-ben a Társaságot komoly támadások érték emiatt.
Acquaviva hosszú kormányzása alatt több prokurátor kongregációját tartották meg, amelyek közül négy érdemel említést: 1587-ben elvetette a kasztíliai rendtartomány két javaslatát az általános rendgyűlés egybehívásáról és Spanyolország számára egy komisszárius kinevezéséről, amely az első lépés lett volna egy önálló spanyol Jézus Társasága felé. 1590-ben két asszisztens, Manoel Rodrígues és Paul Hoffaeus megnyerte a küldöttek felét egy nagygyűlés összehívására. Acquaviva a neki kijáró kettős szavazattal megakadályozta ezt. Az 1600-as gyűlést a pápa tiltotta meg. 1606-ban a prokurátorok megszavazták a nagygyűlés összehívását, valószínűleg a franciák nyomására, akik egy ötödik asszisztenciát követeltek a maguk számára.
1593–4-ben került sor az V. általános rendgyűlésre, amely az első olyan volt, amely nem a rendfőnök választására gyűlt egybe. II. Fülöp spanyol király ugyanis magáévá tette egy csoport jezsuita kérését, amelyet a rendgyűlés összehívására P. José de Acosta vezetett elő. A jezsuita Francisco de Toledo Herrera támogatásával meggyőzte VIII. Kelemen pápát, aki 1593 novemberére összehívatta a rendfőnökkel a nagygyűlést. Az év szeptemberében a pápa bíborossá tette Toledót, Acostát pedig jogosította a gyűlésen való részvételre.
A gyűlést a pápa nyitotta meg egy határozott beszéddel. Két követelésének eleget tett a gyűlés: leváltotta az olasz, a német és a portugál asszisztenst, és elfogadta, hogy hat év után újra gyűlést tart. A pápa többi követelményét a gyűlés titkos szavazással elvetette, ugyanígy az ellenzéki csoportok javaslatait is. II. Fülöp több követelését, melyek nem érintették az alkotmányt, elfogadták. Acquaviva kérte, hogy a gyűlés titkos szavazással mondjon ítéletet kormányzásáról. A többség pozitívan szavazott. Az ellenzéket, mivel szakadást okozott a Társaságban, és vétett a rendalapító, az alkotmány és a pápai bullák ellen, azokkal együtt, akik nem voltak hajlandók felesküdni az alkotmányra, kizárták a rendből.
A gyűlés meghatározta az alkotmány lényeges pontjait, az úgynevezett Formula Institutit, amelyet III. Gyula pápa és utódjai megerősítettek. Kimondták a lelkipásztori munkák ellenszolgáltatás nélküli végzését, amiben a rendfőnök sem tehet kivételt. Az 52. határozat, melyet spanyol és portugál nyomásra elhamarkodottan és a rendalapító lelkiségével ellentétben hoztak, megtiltotta az újkeresztények, vagyis az izraelita és a muszlim vallásból áttértek felvételét a Társaságba.
A VI. általános rendgyűlést a prokurátorok 1606-ban szavazták meg, és 1608 februárjára hívták össze. V. Pál kérelmére új asszisztenseket választottak. Elfogadták IV. Henrik francia király kérését, és létrehoztak egy ötödik asszisztenciát Franciaország számára. A rendfőnök ítéletére bízták azokat, akik az alkotmány lényeges pontjait akarták módosítani. A gyűlés azt is előírta, hogy a rendtagoknak évente nyolc-tíz napos lelkigyakorlatot kell végezniük.
Acquaviva hosszú kormányzása alatt nyolc pápa uralkodott az egyházban. Kettővel, VII. Orbánnal és XI. Leóval, pápaságuk rövidsége miatt nem volt szoros kapcsolata. XIII. Gergely pápa (†1585) jóindulatát tapasztalhatta főleg a tanítás területén; elég a pápai szemináriumok alapítására gondolnunk Közép- és Kelet-Európában. V. Sixtus is támogatta a Társaság oktatótevékenységét. A következő két pápa, XIV. Gergely és IX. Ince Acquaviva mögött állt a spanyol és a portugál jezsuitákkal való küzdelmeiben. VIII. Kelemen pápával (1592–1605) sok nehézsége volt, főleg a jezsuita Toledo bíboros és a spanyol jezsuita Juan González de Mendoza miatt, akik a spanyol–portugál ellenzéki csoportosulást védték a pápánál és II. Fülöp spanyol királynál. V. Pállal való kapcsolata jónak mondható. A dominikánusokkal folytatott vita is vesztett hevességéből. A spanyol de Mendoza kérdését, aki a spanyol jezsuiták szeparatista irányát védte, a pápa úgy oldotta meg, hogy kinevezte a perui Cuzco püspökévé.
Acquaviva kormányzása alatt az olasz asszisztencia jelentős fejlődésnek indult. Az egyetlen nehézség Velence és a pápaság harca volt, amelyben Acquaviva természetesen a pápa oldalán állt. Ez azonban maga után vonta a rend kiűzését a Velencei Köztársaság területéről.
A német asszisztencia legnagyobb nehézsége a hitújítás volt, aminek Acquaviva is tudatában volt. Megengedte a papi szemináriumok és konviktusok vezetését, a liturgiában az orgona használatát és az énekes miséket. A kollégiumokban sürgette a görög nyelv tanítását, a rendi főiskolákon pedig a héber nyelvét. A hitújítókkal folytatott vitákban sürgette az alapos teológiai tudást és a hangnem mérséklését. A belga rendtartományt 1612-ben felosztotta vallonra és flamandra, de iparkodott elkerülni a kizárólagos nemzetiségi megoldást. Franciaországot önálló asszisztenciává tette négy rendtartománnyal. A belpolitikai helyzet és az átmenet Valois III. Henrik és Bourbon IV. Henrik között súlyos nehézségeket okozott a rend számára. Párizsból, Rouenból és Dijonból is kiűzték őket. Állandó nehézségeik voltak a parlamenttel és a Párizsi Egyetemmel is.
Acquaviva védte az angliai és a skót missziókat, ahol a rend tagjai a vértanúságra is készek voltak. Gondoskodott számukra misszionáriusok képzéséről Rómában és Spanyolországban is.
Kormányzása alatt nagy fejlődésnek indultak az amerikai és az ázsiai missziók. 1604–11-ben három új rendtartományt alapított a Fülöp-szigeteken, Paraguayban és Kolumbiában, Venezuelában. Az ezekhez intézett irányelveiben olyan szempontokat is megemlít, melyek később az ismert redukciókhoz vezettek. 1611-ben elindította a rend kanadai misszióját. Támogatta Roberto de Nobili erőfeszítéseit Indiában a brahmanok megtérítésére.
Ki kell emelnünk a közel-keleti ökumenikus misszióval kapcsolatos nehézségét a szakadár keresztények körében: így a kopt missziót Egyiptomban és Abesszíniában, a maronitákét Libanonban és a ruténok unióját 1595–6-ban Breszt-Litovszkban.
Hosszú rendfőnöki működése mély nyomokat hagyott a Társaság egész életén. Rendezte a tagok képzését az újoncidőtől a harmadik próbaévig. A lelkigyakorlatokhoz adott iránymutatása (direktórium), a Társaság tanulmányi rendje (Ratio studiorum) évszázadokra befolyásolta az egyházban a tanítás és a papképzés rendjét. A Társaság lelki életére és apostoli munkáihoz adott előírásainak java része bekerült a rend alapvető irányelveinek 1893-ban kiadott gyűjteményébe, az Institutum Societatis Iesuba.

Szülővárosából Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után Győrben végezte a tanárképzőt. 1758–9-ben Kassán bölcseletet, majd Nagyszombatban matematikát tanult egy évig. Magiszterként tanított Szakolcán, Eperjesen és Besztercebányán. A teológiát Nagyszombatban végezte 1764–7-ben. 1766-ban szentelték pappá. 1768-ban Bazinban tanított grammatikát, utána Nagyszombatban volt internátusi felügyelő. 1773-ban Győrben bölcseletet tanított, amikor a rendet feloszlatták. Esztergomi egyházmegyés papként folytatta tanári működését. 1784–97-ben Pozsonyban, majd 1819-ig Nagyszombatban államtudományt tanított. Több szakmájába vágó könyvet írt.

Negyedéves teológus volt Grazban, amikor szentelés előtt elbocsátották. Udvari hivatalnok lett, és Károly főherceg számára magyar nyelvkönyveket írt. Egy magyar–latin–német szótára Szinnyei József szerint kéziratban maradt.

1903–5-ben Nagyszombatban volt skolasztikus novícius, 1906–9-ben a kalocsai gimnáziumban humaniorákat és retorikát tanult. 1910–1-ben Pozsonyban filozófiát, 1912-ben Innsbruckban teológiát tanult. 1913-ban Szatmárnémetiben volt kollégiumi felügyelő. 1914-ben Kalocsán szakaszfelügyelő, matematikát, szépírást és gyorsírást tanított. 1915–6 folyamán Innsbruckban fejezte be teológiai tanulmányait. 1917–9-ben a pécsi Pius Gimnáziumban szakaszfelügyelő a konviktusban. 1920-ban Bécsben végezte a terciát. 1921–4-ben a Bp.-i Tudományegyetemen matematika–földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1925–48-ban a pécsi Pius Gimnáziumban matematikát, ábrázoló geometriát, szépírást és földrajzot, majd az egyházmegyei szemináriumban művészettörténetet oktatott. 1951-től haláláig a pannonhalmi szociális otthon lakója volt.

Trencsénben volt novícius. Utána Szakolcán elvégezte a tanárképzőt, Grazban pedig a bölcseletet 1738–40-ben. Magiszterként Pécsett és Kassán tanított. 1744–7-ben Nagyszombatban teológiát tanult, majd Grazban egy évig egyházjogot hallgatott, és Besztercebányán elvégezte a harmadik próbaévet. 1750–2-ben Győrött a tanárképzőben tanított latin nyelvet, majd 1753–5-ben Nagyszombatban előadta a hároméves bölcseleti kurzust. Utána egy-egy évig Nagyváradon, Nagybányán, Marosvásárhelyen és Ungváron volt hitszónok. Nagyszombatban 1760–2-ben újra tanár lett, 1761-ben teológiai doktorrá avatták. Kontroverziát és szentírástant adott elő, Győrben pedig teológiát 1763–5-ben. 1766-tól a rend feloszlatásáig előadásainak kiadását készítette elő Székesfehérváron, ami azonban nem jelent meg nyomtatásban. Utána Esztergomban az iskolák felügyelője lett haláláig.

A sziléziai Adolphot Győrben vették fel a Társaságba. Újoncidejét Trencsénben, bölcseleti tanulmányait Nagyszombatban végezte 1680–2-ben. Utána Linzben és Passauban tanított. 1687–8-ban Bécsben volt teológus. Ott szentelték pappá 1688-ban. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. Papi munkái között eleinte a lelkipásztorkodás állt a főhelyen. Budán német hitszónok, Eszéken házfőnök, Kőszegen házgondnok és Grazban hitszónok volt. 1696-tól haláláig a bécsi professzusházban az iskolaigazgató hivatalát viselte. 1699–1700 folyamán az évi katalógusok szerint az iskolai színjátszás felelőse. Ilyen irányú munkássága nagy jelentőségű volt, habár művei nem jelentek meg nyomtatásban. Ausztriában az iskolai színjátszásban Nicola Avancini kora a „ludi caesarei”-vel lezárult. Adolph már a késő barokk megtestesítője volt, egy átmeneti időszaké. Őt nem jellemezte többé a nagy színházi apparátus, politikai témák sem érdekelték. Inkább költőivé vált. Figyelme elsősorban az egyén sorsára irányult. Kerülte a tragikumot és a halál témáját. Ez, úgy látszik, istenképével függött össze, ami mindenütt jelen volt, és uralkodó vonása a szeretet.

Akai Kristóf és Péter testvére. Trencsénben volt novícius. Utána Leobenben elvégezte a tanárképzőt. A bölcseletet Nagyszombatban tanulta 1727–9-ben, majd három évig ugyanott a középiskolában tanított. A teológia három évét Bécsben, a negyediket Nagyszombatban végezte 1734–7-ben. 1737-ben szentelték pappá. A következő évben Besztercebányán volt harmadik probációban. 1739-ben Nagyváradon grammatikát tanított. 1740-től haláláig Kassán tanárkodott. Tantárgyai voltak időrendi sorban: a teljes bölcseleti kurzus, kontroverzteológia, egyházjog, szentírástan. Emellett néhányszor magyar és szlovák lelkipásztor, valamint börtön- és kórházlelkész is volt. Több egyháztörténeti jellegű könyvet írt.

Akai János és Péter testvére. A középiskolát Komáromban végezte. A bécsi próbaidő után a bölcseletet Grazban tanulta 1726–8-ban. 1729–30-ban Nagyszombatban, 1731-ben Pozsonyban tanított. 1732–5-ben teológiát tanult Nagyszombatban, 1735-ben szentelték pappá. 1736-ban Gyöngyösön tanított középiskolában. A következő évben Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet. 1738–44-ben Kassán előadta a teljes bölcseleti kurzust, és kontroverzteológiát is tanított. 1745-ben Nagyszombatban kazuisztikát adott elő. Emellett volt szlovák hitszónok és katekista, börtön- és kórházlelkész és szemináriumi régens. Erre az időre esik irodalmi tevékenysége is. Írt kozmográfiát, valamint az egyháztörténelmet érintő műveket. 1746–7-ben vándor népmisszionárius volt. 1748–9-ben Eperjesen, 1750–2-ben Kassán szlovák hitszónokként működött. 1754–9-ben az egri kollégium birtokán, Savnikon lelkipásztori munkát végzett. 1760–2-ben Turócon házfőnök volt. 1763–5-ben Eperjesen a házi lelkiatya hivatalát látta el. Onnan már betegen Turócra költözött, ahol rövidesen meghalt.

Akai János és Kristóf testvére. Trencsénből Bécsben lépett be a Társaságba. 1735-ben Komáromban grammatikát tanított. A bölcseletet 1736–8-ban Nagyszombatban végezte. Utána két-két évig Esztergomban és Ungváron tanított. 1743–6-ban Kassán volt teológus. 1746-ban szentelték pappá. Utána Besztercebányán volt harmadik probációban. 1748-ban Kassán héber nyelvet tanított. 1749-től egy évig Rozsnyó, két-két évig Eperjes és Liptószentmiklós székhellyel vándor népmisszionáriusként működött. 1754–6-ban Trencsénben és 1757-től haláláig Nagyszombatban hitszónok volt.

Tizennégy éves korában vették fel a rendbe. A kétéves próbaidőt Nagyszombatban töltötte 1906–8-ban. Utána négy évig Kalocsán folytatta a középiskolát. Következett 1913–5-ben Innsbruckban a hároméves bölcseleti kurzus. 1916–7-ben Pécsett tanított. A teológiát szintén Innsbruckban végezte 1918–21-ben. 1920-ban szentelték pappá. 1922-ben Bécsben volt a harmadik próbaévben. 1923-ban Szegeden volt hitszónok és kongregációs prézes. 1924–7-ben Kalocsán hittant tanított. Egy évet az újoncmester segítőjeként Érden töltött, majd újra Kalocsán volt hittanár és a kisszeminárium igazgatóhelyettese 1935-ig. Utána két évig a budapesti Manrézában a retorika és a német nyelv tanáraként működött. 1937-től tíz évig a szegedi szemináriumban szónoklattant, katekézist és pedagógiát adott elő. 1947-től Bp.-en a Manréza lelkigyakorlatos ház igazgatója volt annak 1950-es lefoglalásáig. Szegedről hurcolták el 1950. június 10-én. 1951-ben került Pannonhalmára a szerzetesek szociális otthonába.

1890–1-ben Nagyszombatban novícius, a következő évben St. Andräban retorikus volt. 1893–5-ben a kalocsai gimnáziumban szakaszfelügyelőként működött. 1896–7 folyamán Pozsonyban filozófiát, 1898 és 1901 között Innsbruckban teológiát tanult. 1902-ben Nagyszombatban töltötte a terciát, közben a novíciusmester sociusa volt. 1903–9-ben Pozsonyban lelkész, gazdasági vezető, Mária-kongregációk prézese volt. 1909 és 1914 között Szatmárnémetiben a konviktus régense, a Jézus Szíve Társulat vezetője, Mária-kongregációk prézese volt. 1915 és 1920 között a kalocsai rendházban lelkész, gazdasági vezető, Mária-kongregációk prézese. 1921–4-ben a pesti rendházban a Mária-kongregációk prézese, a kongregációs otthon gazdasági vezetője, a templomban lelkész; 1925–30-ban Pécsett gazdasági vezető, a gimnáziumban hittantanár volt. 1931-ben Bp.-en lelkészként és lelkigyakorlat-vezetőként tevékenykedett.

Tizennégy éves korában Krakkóban lett novícius. 1588–9-ben Kaliszban humaniorát, 1590-ben Poznańban retorikát tanult. 1591–3-ban grammatikát és humaniorát tanított Braunsbergben. 1594-ben Poznańban kezdte el a bölcseleti tanulmányokat, de egy év után újra humaniorát tanított Kolozsváron. 1597 és 1602 között bölcseletet és teológiát tanult Rómában, ahonnan 1603-ban újra Kolozsvárra került német hitszónoknak. Két főnemes kibékítésére Fogarasba indult, de útközben megölték.

Brünnben végezte a kétéves próbaidőt, majd Vágsellyén tanított grammatikát. A bölcseleti tanulmányokat Grazban kezdte el, ahol rövidesen meghalt.

1586-ban, a nagy pestisjárvány idején Kolozsvárról néhány társával Kereszturi Kristófhoz menekült Kővárra. 1587-ben Nagyváradon mindenes volt a házban, 1590–2-ben Váralján volt szakács és sekrestyés. A következő években leggyakrabban a gazdasági ügyek intézőjeként tűnik fel, 1593–5-ben Turócon, 1596–1601-ben Kolozsvárott, majd 1604–6-ban ugyanott, 1607–12-ben Brünnben, 1613–6-ban Zágrábban. Említik más szolgálatait is: betegápoló, bevásárló, portás. Utolsó állomáshelye Nagyszombat, ahol bevásárló, ebédlős és a borospince őre volt.

1577-től Ingolstadtban bölcseletet tanított. 1578–82-ben Münchenben, 1582–5-ben Innsbruckban rektor, 1585–94-ben felsőnémet tartományfőnök volt. Ugyanezt a hivatalt töltötte be 1595–1601-ben az osztrák rendtartományban. Után két évig Bécsben udvari szónok volt. A rendfőnök az alsó-rajnai rendtartomány vizitátoráva tette 1602–4-ben és 1608-ban. 1605–8-ban bécsi rektor volt, közben 1606-ban az osztrák rendtartomány vizitátora. 1608-ban a VI. általános nagygyűlés német asszisztenssé választotta. 1615-ben Claudio Acquaviva rendfőnök halála előtt őt nevezte ki vikáriussá. Amikor az új rendfőnök megválasztására a rendgyűlést előkészítette, meg kellett küzdenie egy csoporttal, amely a választásból ki akarta zárni Muzio Vitelleschit, ami ellentétben állt a rendalkotmánnyal. A gyűlés tényleg őt választotta rendfőnökké. Alber 1616-ban újra osztrák tartományfőnök lett. A keleti határvidék vizitációja közben halt meg Homonnán.

Bp.-en lépett a Társaságba, ott végezte rendi képzésének első felét: kétéves próbaidőt és retorikát a Manrézában, hároméves bölcseletet a pesti főiskolán. A teológia elvégzésére 1939 őszén Rómába került, és fél évszázadra ott is maradt. 1943-ban fejezte be a teológiát, és két év alatt megírta doktori dolgozatát: Grundformen der Gottesliebe. 1946-ban Trientben végezte a harmadik próbaévet. 1947 és 1988 között teológiát tanított a Pápai Gergely Egyetemen. 1954–61-ben a teológiai fakultás dékánja, 1985–8-ban pedig a Vallási Tudományok Intézetének elnöke volt. Tudományos munkásságában fő területei az eredeti bűn, a kegyelem, az üdvtörténet alapjai, a kereszt misztériuma és a teológiai módszertan voltak. Idősebb olasz tanártársával, Maurizio Flickkel (1909–79) évtizedekig együtt írták nagy teológiai műveiket. Lelkipásztori vonalon is együttműködtek, és húsz éven keresztül a nyári szünetekben papokat és szeminaristákat vezettek be Szent Ignác harmincnapos lelkigyakorlatain keresztül a keresztény lelkiségbe. Alszeghy szerzetesi magatartására jellemző, hogy barátját annak utolsó betegségében hónapokig gondozta. Ugyanezt megtette egy másik idős rendtársával is, aki megkérte erre. Flick halála után Alszeghy önállóan dolgozott. A hetvenes évektől nagy teológiai tudását a mo.-i kereszténység szolgálatába állította. Két magyar rendtársával szerkesztette a magyar szeminaristák és papok részére a Teológiai Kiskönyvtár és az azt Kiegészítő Füzetek című sorozatokat. Ezekben ő maga írta a következő köteteket: Bevezetés a teológiába; A kezdetek teológiája; Az ember jövője; A gyónás; A házasság. Az egész sorozat már a II. vatikáni zsinat szellemében készült, és nagyban hozzájárult annak elfogadásához a magyar egyházban. 1989 végén hazahívták Mo.-ra. Lelkipásztori munkát végzett, és rövid ideig novíciusmester is volt. Életének legnehezebb időszaka volt ez. 1990-ben a Szentszék kérésére visszahívták Rómába, ahol részt vett a pápa első mo.-i látogatásának előkészítésében. A pünkösd előtti napokban gyenge egészségi állapotára hivatkozva körlevélben lemondta a már elfogadott meghívásokat lelkigyakorlatokra és más előadás-sorozatokra. Ezt azonban már nem tudta elküldeni. Pünkösd előestéjén agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

A terciát Szegeden töltötte. Papi munkája: Kassán lelkész, spirituális, a Mária-kongregáció prézese. A Manrézában a novíciusmester sociusa, 1947–50-ben Mezőkövesden lelkész. 1950–1 folyamán Jászladányban káplán, majd kántor volt Fegyverneken, Bagon, Sáriban, Balmazújvárosban. 1964-től Pannonhalmán élt.

1905–7-ben Nagyszombatban skolasztikus novícius, a következő évben St. Andräban retorikus volt. 1912–3-ban a pécsi Pius Gimnáziumban szakaszfelügyelő volt. 1913–7-ben Hastingsben teológiát tanult. 1918-ban Nagyszombatban töltötte a terciát. 1919–21-ben a Bp.-i Tudományegyetemen latin–német szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1922-ben Kalocsán hittant, szépírást, angol, latin és magyar nyelvet, 1923–5-ben a pécsi Pius Gimnáziumban magyar és latin nyelvet oktatott. 1926–34-ben a kalocsai gimnáziumban latin és német nyelvet oktatott, közben 1929 és 1932 között a gimnázium rektora volt. 1935–42-ben újból Pécsett tanított francia, latin, magyar és német nyelvet, és házi gyóntatóként működött. 1943–8-ban Kalocsán német és latin nyelvet oktatott, templomi gyóntató volt. Élete utolsó évében a segítőtestvéreknek tartott katekizmus-előadásokat.

Kalocsán végezte a gimnázium néhány osztályát. A disperzió alatt az egri szemináriumban tanult, ahol az egri főegyházmegye számára szentelték fel, majd a főegyházmegye területén szolgált különböző plébániákon. 1990-től Bp.-en lelkészkedett, szerkesztette a Provinciánk Híreit, a provinciális sociusa volt. 1995–8-ban Szegeden lett superior és novíciusmester, 1999-ben Tahitótfaluban a Népleányoknál spirituális volt és lelkigyakorlatokat adott, 2000–1 folyamán Szegeden volt spirituális a szemináriumban, 2002-től Dobogókőn lelkigyakorlatokat tartott.

Bp.-en latinból és történelemből államvizsgázott. 1932–43-ban Kalocsán tanított, 1944–8-ban Pécsett volt igazgatóhelyettes és tanár. 1949-ben Kaposváron volt lelkész, 1950-ben Kalocsán a szemináriumban tanított latint és görögöt. 1950-ben Máriapócsra internálták, 1950–1-ben Nagykapornakon, majd 1951–8-ban Jászdózsán volt káplán; 1958–61-ben Nógrádverőcén, 1961–78-ban Jászberényben spirituális volt. 1978-tól Pannonhalmán élt.

Szülővárosából elsőéves bölcsészhallgatóként lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaidő után Győrben elvégezte a tanárképzőt. 1771–2-ben Bécsben bölcseletet, 1773-ban matematikát tanult. A feloszlatás után világi pap lett. Laibachban a főiskolán tizenegy évig, utána a Bécsi Egyetemen tizenkilenc évig fizikát és mechanikát tanított. 1807-ben Pozsonyban lett kanonok. Könyvtárát a pozsonyi akadémiára hagyta.

Füleken született, Judenburgból lépett be Bécsben a Társaságba. Az újoncidő után Leobenban elvégezte a tanárképzőt. A bölcseletet Bécsben tanulta 1696–8-ban. 1699-ben Steyrben, 1700–1-ben Klagenfurtban, 1702–3-ban Laibachban tanított középiskolában. A teológiát 1704–7-ben Grazban végezte. 1707-ben Nagyszombatban szentelték pappá. A következő évben Judenburgba került harmadik probációba. 1709-ben Bécsben retorikát, majd négy évig bölcseletet tanított. 1714-től két évig Grazban kontroverziát és kazuisztikát adott elő. 1716-tól Bécsben négy évig kontroverziát, két évig teológiát, majd egy évig Nagyszombatban teológiát tanított. 1723-tól Bécsben, 1726–41-ben Brüsszelben Belgium kormányzójának, Erzsébet főhercegnőnek a gyóntatója és tanácsadója. Bécsbe visszatérve a császári udvari könyvtár igazgatója volt haláláig.

Bécsben született, és Budáról logikusként lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaévek után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1746–8-ban Bécsben bölcseletet tanult. 1749–50-ben Bécsújhelyen, 1751–2-ben Kremsben tanított. 1753–6-ban Bécsben végezte a teológiát. 1756-ban szentelték pappá. A következő évben a bécsi Theresianumban tanított grammatikát. 1758-ban Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet. Utána a Társaság feloszlatásáig német hitszónok és lelkipásztor volt: 1759-ben Besztercebányán, 1760-ban Budán, 1761–3-ban Péterváradon, 1764-ben Kassán, 1765–7-ben újra Budán, 1768–72-ben Linzben és 1773-ban Pozsonyban. Ezeket a feladatokat látta el ugyanott a feloszlatás után is haláláig.

A svájci Berisalban született, Brigben végezte a középiskolát, ott lépett be a Társaságba 1838-ban. 1842–4-ben a svájci Freiburgban tanított. A bölcseletet 1844–6-ban Rómában végezte, majd ugyanott elkezdte a teológiai tanulmányokat. Egészségi okokból visszatért Freiburgba. 1847 végén Svájcból kiűzték a jezsuitákat, így Chambéryben folytatta tanulmányait, de onnan is távoznia kellett. Az Egyesült Államokban, St. Louisban szentelték pappá 1848-ban. Ezt követően az európai bevándorlóknál lett lelkipásztor. 1850-ben visszatért Európába, és a belgiumi Drongenben elvégezte a harmadik próbaévet. Fiatal papként mintegy negyven népmissziót tartott Németországban. Ez a munka nagyon megviselte egészségét, így rövidesen rektor lett a kölni jezsuita főiskolán, amelyet 1856-ban Paderbornba helyeztek át. 1859–65-ben német tartományfőnök volt, ő hozta létre 1863-ban a nagy hittudományi és bölcseleti főiskolát Maria Laachban, ahol elindította a Collectio Lacensis című teológiai sorozatot és a Stimmen aus Maria Laach (később Stimmen der Zeit) című folyóiratot. 1870-ben német asszisztens lett Rómában.
1883-ban P. Pieter Jan Beckx generális, időskorára való tekintettel, általános rendgyűlést hívott össze, amely szeptember 24-én P. Anderledyt utódlási joggal vikáriussá választotta. A nagygyűlés fontosabb döntései voltak: elítélte az egyházi liberalizmust, megújította a teológia tanítását, tárgyalt a római Gergely Egyetem támogatásáról és azokról a rendtagokról, akik Franciaországban és Olaszországban a szétszóratásban éltek. 1884-ben P. Beckx a Társaság teljes kormányzását átadta a vikáriusnak. Ő aránylag rövid rendfőnöksége alatt öt levelet intézett a Társasághoz. Az elsőt még vikáriusként írta XIII. Leó pápa enciklikája alkalmából a szabadkőművesek ellen. 1888-ban a Jézus Szíve-tisztelet fontosságát emelte ki. A többi levél jezsuiták szentté vagy boldoggá avatását hozta a Társaság tudomására. 1886-ban XIII. Leó pápa a Dominus inter brevével ünnepelte az Institutum Societatis Iesu új kiadását, amelyet ünnepélyesen megerősített.
1887-ben a kanadai missziót önállóvá tette. Új missziókat alapított 1885-ben Moldáviában, a következő évben az indiai Punában és 1887-ben Egyiptomban. Európában az osztrák–magyar rendtartományban, a boszniai Travnikban kollégiumot (1884), Tĕšínben (1885) és Grazban (1886) rendházat hozott létre. Ugyanakkor Jászvásáron átvette az egyházmegyei szeminárium vezetését. A következő évben a francia Champagne rendtartomány számára a belgiumi Enghienben alapított teológiai főiskolát. Az Egyesült Államokban 1887-ben Spokane-ban a Gonzaga Egyetemet, Los Gatosban újoncházat, Denverben 1888-ban a Regis Kollégiumot alapította. Indiában 1883-ban Tirucsirápalliban, 1881-ben Dardzsilingben kollégiumot és 1889-ben Kurseongban rendi tanulmányi házat hozott létre. Madagaszkáron 1888-ban létesített kollégiumot. A Társaság létszáma az 1884-es 11 481-ről 1892-ig 13 275-re emelkedett.
A Társaság életében néhány nagy feladatot valósított meg: gondoskodott a fiatal rendtagok alapos tudományos képzéséről, az Olaszországból és Franciaországból kiűzött rendtagokról, a külmissziók nagyarányú fejlesztéséről, a rendalkotmány és a szabályok lelkiismeretes betartásáról, melyben hajlamos volt a rigorizmusra, és előmozdította a rendtagok tudományos és irodalmi működését is.
Anderledy rendfőnökségét erősen meghatározták a külső körülmények. A Társaság életét Fiesoléból kellett kormányoznia. Teljes asszisztenciák kényszerültek száműzetésbe, ezek azonban nagyban hozzájárultak a külmissziók fejlődéséhez Ázsiában és Észak-Amerikában.

Nagyszombatban végezte noviciátusát 1896–8 között. Ugyanott folytatta középiskolai tanulmányait, 1901-ben érettségizett. 1902–4-ben internátusi nevelő, majd természetrajztanár volt Kalocsán. Bölcseleti tanulmányait 1905–7-ben Pozsonyban, a teológiát 1908–11-ben Innsbruckban végezte. A bp.-i egyetemen földrajzot és természetrajzot tanult, 1916-ban doktorált. 1917–28-ig Kalocsán, 1929–50 között Pécsett volt gimnáziumi tanár és a rendi kisszeminárium vezetője. 1950-ben a szerzetesek elhurcolásakor Mezőkövesdre vitték. 1951-ben került Pannonhalmára, a szerzetesek szociális otthonába.

1947-ben a román–magyar határon átszökve lépett be a Társaságba. A noviciátust a zugligeti Manrézában végezte, de tüdeje miatt betegeskedett, ezért noviciátusa tovább tartott a szokásos két évnél. 1950-ben a szétszóratásba került, de Szegeden el tudta kezdeni tanulmányait filozófiából és teológiából. Amikor ez lehetetlenné vált, elektrotechnikusként dolgozott, majd 1956-ban elhagyta az országot. Innsbruckban fejezte be a tanulmányait 1960-ban. A következő évben St. Andräban végezte el a terciát. 1962-től haláláig Bécsben tartózkodott, először a bécsi egyetemen szerzett doktorátust vallásszociológából, közben Morel Gyulával megszervezték a Magyar Egyházszociológiai Intézetet, amelynek igazgatója lett 1964-től. Számtalan cikket és tanulmányt írt a magyar katolikus egyház helyzetéről az Intézet kiadványaiba és más folyóiratokba. 2003-ban Mo.-on a Kerkai Jenő Társaság elnökévé választották.

Nemesi családból származott. A középiskolát Nyitrán végezte, utána Kassán egy évig bölcseletet tanult. 1760-ban lépett a Társaságba, az újoncidőt Bécsben töltötte. 1763-ban a győri tanárképzőben volt. 1764–8 között Bécsben befejezte a bölcseletet. A következő két évben ugyanott matematikát és egy év szentírási héber és görög nyelvet tanult. 1769-ben Győrben, 1770-ben Budán tanított középiskolában. Teológiai tanulmányait Bécsben végezte a rend feloszlatásáig. 1776-ban rozsnyói kanonok lett, majd 1780. szeptember 18-án ugyanott püspök. A jozefinizmus korában erőteljesen védelmezte az egyház jogait. Többévi zaklatás után királyi rendelettel lefoglalták egyházmegyéje javait. Haláláig a rozsnyói kapucinus kolostorból kormányozta híveit.

Még belépése előtt Kassán elvégezte a bölcseleti kurzust. Kétéves próbaidejét Trencsénben töltötte. 1744–6-ban grammatikát tanított Nagyszombatban, majd egy évig humaniorát Szakolcán. 1748–51-ben teológiát tanult Nagyszombatban. 1751-ben szentelték pappá. A következő évben Liptószentmiklóson tanárkodott. 1753-ban Besztercebányán volt a harmadik próbaévben. 1754–7-ben népmisszionáriusként működött Liptószentmiklóson, 1758–61-ben bölcseletet tanított Budán, majd két évig Rozsnyón volt plébános. 1764–9 között Nagyszombatban a gazdasági ügyeket intézte. 1770-től a rend feloszlatásáig az egri kollégium birtokát vezette Savnikon. Szlovák nyelvű katekizmusa több kiadásban jelent meg, 1769-ben magyarul is.

Tizenhét gyermekes svájci családból származott. Középiskolai tanulmányait Schwyzben, a volt jezsuita kollégiumban végezte. Az osztrák–magyar rendtartományba lépett be és Nagyszombatban volt novícius. A bölcseletet Pozsonyban végezte 1896–8-ban. 1899-ben a csehországi Mariascheinben, 1900–2-ben Kalocsán tanított. 1903–4-ben és 1906-ban Innsbruckban teológiát tanult. 1905-ben Bécs-Kalksburgban volt internátusi nevelő. 1907–10 között Bécsben és Bp.-en csillagászati, matematikai és fizikai tanulmányait a doktorátussal fejezte be. 1911-ben, a drongeni (Belgium) harmadik próbaév közben írták át az önálló magyar rendtartományba. Majdnem negyven évig tanított Kalocsán és dolgozott a Haynald-csillagvizsgálóban, melynek 1950-ig utolsó igazgatója volt. Amikor 1950 júniusában a kommunista rendőrség a kalocsai jezsuitákat is elhurcolta, a bp.-i svájci követség közbelépésére kiengedték az országból. Az ausztriai Feldkirchben töltötte utolsó éveit. Nemcsak ismert csillagász, hanem keresett lelkivezető is volt.

A nagyszombati kollégiumban volt szabó, ott vették fel a rendbe. Noviciátusát Bécsben végezte 1721–3-ban. Egész életében a ruhatár felelőse volt, ami mesterségével függött össze. A próbaidő utáni állomáshelyei voltak: a bécsi noviciátus egy év, Nagyszombat hat év, Krems egy év és újra a bécsi noviciátus huszonhét év. Ez a hosszú idő példaadó életét bizonyítja.

1737–8-ban Bécsben volt novícius. A bölcseletet Grazban végezte 1739–41-ben. A következő két évben először Győrben, majd Nagyszombatban tanította a grammatikát. Utána Bécsben matematikát és teológiát tanult 1744–8-ban. A judenburgi harmadik próbaév után Nagyszombatban 1751–4-ben matematikát, etikát, logikát és fizikát, a Theresianumban 1755–6-ban etikát és természetjogot, valamint logikát és metafizikát tanított. Eddig nem sikerült kideríteni, miért ment Sziléziába.

Középiskolai tanulmányait a pécsi Pius Gimnáziumban végezte. Az érettségi után 1932-ben lépett be a Társaságba. A noviciátusban P. Vukov János és P. Hemm János voltak a mesterei. Következett 1935-ben a retorika és 1936–8-ban a bölcsészet Bp.-en. A magisztérium első évében a Katolikus Missziók szerkesztőségében dolgozott, a másodikban történelmet hallgatott az egyetemen. A teológia első évét Rómában végezte, de a háború miatt 1941-ben haza kellett jönnie Szegedre. Ott szentelték pappá 1943-ban. A harmadik próbaévet Bp.-en végezte. 1946 őszén újra Rómába ment. A Pápai Gergely Egyetem egyháztörténelmi fakultásán doktorált 1950-ben. Dolgozatát Hevenesi Gáborról és annak Szikráiról (Scintillae Ignacianae) írta, sajnos latin nyelven, így az később sem került kiadásra. 1951–61 között a nápolyi jezsuita főiskolán tanított egyháztörténelmet. Amikor a Gregoriana egyháztörténelmi fakultása 1961-ben a pápaság történetét tárgyaló évkönyv kiadását tervezte, a bibliográfiai rész elkészítésére P. Aratót kérte fel. Kezdettől fogva oly világosan osztotta be a hatalmas anyagot, hogy kiérdemelte mindazok elismerését, akik ezt használták. Rendszeresen kutatott nagy könyvtárakban nemcsak Rómában, hanem évente Firenzében, Milánóban, Frankfurtban, Münchenben és Bécsben, időnként Párizsban is. Bibliográfiája évente 250–300 oldalt tett ki. Ez a harminc év alatt több mint 8000 oldalt jelentett. Ebben kb. 140 ezer könyv, cikk és könyvismertetés adatai találhatók. 1993-ban bekövetkezett halálát szívinfarktus okozta.

1933-ban lépett a rendbe, és a kiképzés szokott menetét végezte: Bp.-en két év próbaidő, egy retorika és három bölcsészet. Egy év magisztérium következett Pécsett, majd Szegeden négy év teológia. Ott szentelték pappá 1943-ban. A harmadik próbaévet Bp.-en végezte. 1946-ban Szegeden lett lelkipásztor és a tanoncok kongregációjának prézese. 1948-tól a tanyavidéki szórványmisszióban dolgozott. Ott tartóztatták le és hat év börtönbüntetésre ítélték. Szegeden, Bp.-en és Vácon volt börtönben, majd a kistarcsai internálótáborba került, ahonnan 1953-ban szabadult. Papként nem működhetett, így kántor lett különböző helyeken. Egészsége a szigorú börtönévek következtében is erősen megromlott, s ezért 1972-től a pannonhalmi szerzetesi szociális otthonban élt haláláig.

Tirolból származott, Rómában a Német Kollégium tagjaként végezte a bölcseleti és teológiai tanulmányokat. Ott lépett be a rendbe is. P. Antonio Possevino társaként részt vett a svédországi misszióban. A lengyelországi Braunsbergben retorikát és görög nyelvet tanított. Kolozsváron az 1584-es katalógus szerint retorikát és görög nyelvet tanított, az atyák gyóntatója, novíciusmester, a ház lelkivezetője és a lelkipásztori megbeszélések irányítója volt. Az első erdélyi jezsuita csoport egyik legmegbecsültebb tagja az 1586-os nagy pestisjárvány áldozata lett.

Modenában született és huszonhárom éves kora körül lépett be az északolasz Novellarában a noviciátusba. Kiképzése a milánói rendtartományban folyt. Modenában három évig bölcseletet tanított, majd rektor volt Piacenzában és Padovában. 1603-ban Erdélybe küldték, több olasz társával az év tavaszán érkezett Kolozsvárra. Június 7-én Székely Mózes lázadása közben a tömeg lerombolta a jezsuita kollégiumot és a pápai szemináriumot. Argenti Rómába küldött jelentése és a későbbi bírósági tárgyalás jegyzőkönyve pontosan jelzi a pusztítást. Argenti hét rendtársával Krakkóba ment, de már a következő évben visszatért mint tartományfőnök-helyettes és kolozsvári rektor, és megkezdte az újjáépítést. 1606 októberében azonban újra távozniok kellett Bocskai István és az erdélyi országgyűlés döntése alapján. A fejedelem halála után próbálkozott a visszatéréssel, de az 1607-es kolozsvári országgyűlés megerősítette a kiűzetést. A nehéz helyzetre való tekintettel a rendfőnök 1608-ban Argentit nevezte ki az osztrák rendtartomány főnökének. 1612-ig viselte ezt a hivatalt. 1612–4 között a lengyel és a litván rendtartományok vizitátora lett. A VII. általános rendgyűlésen nem volt jelen, mégis az új rendfőnök, Muzio Vitelleschi választása folyamán huszonkilenc szavazatot kapott. Élvezte az új generális bizalmát is, s ezért 1616-ban milánói, 1619-ben lengyel és 1623-ban újra osztrák tartományfőnök lett. 1626-ban szülővárosában, Modenában lett rektor haláláig.

1688-ban, tizenhét éves korában lépett be Leobenben a Társaságba. A kétéves próbaidő után Klagenfurtban egy évig grammatikát tanított s utána végezte el a bölcseleti tanulmányokat Bécsben 1692–5 között. 1696-ban Bécsben, 1697-ben Nagyszombatban, a következő évben Linzben tanított a középiskolában. 1699–1702 között Bécsben tanult teológiát, ahol pappá szentelték. Judenburgban végezte a harmadik próbaévet, melynek vége felé meghalt. Latin nyelvű művét – amely 1697-ben és nem 1679-ben jelent meg, amint azt a legtöbb régi bibliográfia jelzi – Nagyszombatban írhatta, ahol a költészetet tanította.

Spanyolországi baszk családban született Bilbaóban. Orvostanhallgató volt, amikor húszéves korában Loyolában belépett a Jézus Társaságába. A próbaévek után humanisztikus tanulmányokat folytatott ugyanott. 1932-től, amikor Spanyolországból kiűzték a jezsuitákat, a belgiumi Marneffe-ben tanult bölcseletet és a hollandiai Valkenburgban a német jezsuiták főiskoláján teológiát. 1936-ban Marneffe-ben szentelték pappá. Utána az Egyesült Államokban tanult teológiát, és végezte a harmadik próbaévet. 1938. október 15-én utazott papi működésének első helyére, Japánba. 1942-ben újoncmester lett Nagacukában, Hirosima külvárosában, ahol átélte 1945-ben az atombomba-támadást. A noviciátusban azonnal berendezett egy szükségkórházat, és az elsők között sietett a sebesültek gondozására. 1954-ben vice-tartományfőnök és 1958–65 között az első tartományfőnök; ekként vett részt a XXXI. általános rendgyűlésen, ahol 1965. május 22-én a harmadik menetben rendfőnökké választották. E hivatalából kifolyólag vett részt a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülésszakán. 1967–81 között ötször választották meg a rendfőnökök egyesületének főnökévé, amely hivatalát visszavonulásáig viselte.
Rendfőnökségének ideje egybeesik a II. Vatikáni Zsinat utolsó hónapjaival, és II. János Pál pápa uralkodásának első éveivel. Ezt a két tényt kormányzásának tárgyalásakor mindig szem előtt kell tartanunk. Amikor 1965. május 22-én rendfőnökké választották, hét hónap volt még hátra a zsinatból. Ez a magyarázata annak, hogy a rendgyűlést két részben tartották meg: 1965. május 8-tól július 15-ig és 1966. szeptember 8-tól november 17-ig. Ennek a rendgyűlésnek igen nagy jelentősége volt a Társaság történetében. A rendnek ezekben az években több mint 36 ezer tagja volt. Az egyházban és a szerzetesek között is reményteljes, optimista hangulat uralkodott. Az atyák, akik közül jó néhányan részt vettek a zsinat munkájában, a lelki és a szellemi megújulást keresve négy irányban indultak el: 1. a kormányzás belső struktúrája; 2. a fiatalok lelki és szellemi képzése; 3. az apostoli feladatok; 4. a lelki élet.
1. A kormányzás belső struktúrájában lényeges változás következett a tartományi gyűlések összetételében. Az előző előírás szerint a gyűlésen hivatalból résztvevők melletti negyven legidősebb professzus helyett a tartomány tagjai által választott negyven rendtag vesz részt azok közül, akik már letették utolsó fogadalmaikat, függetlenül attól, hogy négyfogadalmas professzusok, végső, egyszerű fogadalmat tett papok, vagy meghatározott számú segítőtestvérek voltak. A tartományi gyűlésen tárgyalhattak és változtatásokat kérhettek olyan témákról is, melyek a rendalkotmány lényeges pontjait érintették. A prokurátorok gyűlésein is változás történt: az addigi háromévenkénti összejövetelek helyett hatévi következett, a tartományfőnökök gyűléseivel váltakozva. A prokurátorok ettől kezdve nemcsak a saját tartományukról számoltak be, hanem tárgyalhattak az egész Társaságot érintő pontokról is.
A Társaság kormányzásának szempontjából fontos újítást javasolt a rendgyűlés, megelőzendő a Társaságot kormányzók időskorából származó problémákat. Ennek értelmében az általános rendgyűlés négy különböző asszisztenciához tartozó négyfogadalmas asszisztenst választ, akiknek kötelességük közbelépni, ha a rendfőnök betegsége, idős kora miatt vagy más súlyos okból nem képes többé a Társaság irányítására. Hivatali idejük a következő rendgyűlésig tart. A regionális asszisztenseket a rendfőnök nevezi ki határozatlan időre.
Még egy, a Társaság alapjainak egyikét érintő probléma került itt szóba: az utolsó fogadalmakban meglévő – vagyis a „négyfogadalmas professzusok” és a három egyszerű fogadalmas coadjutor spiritualisok közötti – különbségek megszüntetése. A kérdés kivizsgálására bizottságot neveztek ki.
2. A jezsuiták lelki és kulturális képzése is előtérbe került, melyet az egyház és a kor követelményei szerint kell elmélyíteni. Különös gondot kell fordítani a személyes, mély lelkiségre. A noviciátusok probációit meg kell újítani egy hiteles vallásosság kialakítására. Szükség van a harmadik próbaév reformjára is. 3. Az apostoli munkákkal kapcsolatban a rendgyűlés megállapítja, hogy ebben gyakori az erők összpontosításának hiánya. Néhány területet kifejezetten érintenek a határozatok, így például a kor kultúráját és a pozitív tanulmányok területét, a munkások világát, a szegények gondozását. Kiemeli, hogy VI. Pál pápa hangsúlyozottan figyelmünkbe ajánlotta a teoretikus és a gyakorlati ateizmus elleni küzdelmet. A gyűlést már akkor foglalkoztatta a tömegkommunikációs eszközök gyors fejlődése. „Törekedjünk jobban megérteni a velük [a világiakkal] folytatott testvéri dialógus által életüket, gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat […]. Egyben osszuk meg velük saját lelki örökségünket, és legyünk tudatában annak, hogy a laikusoktól sokat kaphatunk hivatásunk és küldetésünk megerősítésére.” (33. határozat, 3.) Megjegyzendő, hogy a gyűlés kijelentette, a plébániai munka nincs többé ellentétben a rendalkotmány szavaival.
4. A rendgyűlés bőven foglalkozott a lelki élet problémáival és előírásaival. Kiemelte a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok alapvető fontosságát a jezsuita lelkiségben. Kitért az egyórás napi imára, melyet Borja rendfőnök tett kötelezővé 1565-ben. Ezt minden egyes jezsuitának magának kell megvalósítania az elöljáró vezetése alatt munkájának és életkörülményeinek tekintetbevételével. A szegénység elsőbbségét a jezsuita életében a rendgyűlés megerősítette, de kijelentette, hogy azt a konkrét helyzetnek megfelelően kell megvalósítani. Engedélyezte, hogy az apostoli munkáért fizetést lehessen elfogadni az élet szükségleteinek fedezésére. Ugyanígy elfogadható stipendium a misemondásért a jelenleg érvényes egyházjog szerint. Az engedelmességről pedig kifejtette: „Az engedelmesség természeténél és teljességénél fogva feltételezi az alattvaló személyes felelősségének kötelességét, valamint mindig a jobbat kereső lelkületet. Ezért az alattvaló előterjesztheti az elöljárónak saját megalapozott véleményét és személyes elgondolásait, sőt ez néha kötelessége is. Azzal az ürüggyel azonban […] hogy véleménye szerint a Szentlélek őt máshová vezeti, az alattvalónak nem szabad eltérnie az engedelmességtől.”
A rendgyűlés, hűen alkalmazkodva a Szent Ignác-i karizmához, lerakta a Jézus Társaságában egy apostoli és egyben strukturális változás alapjait. E nézet – ellentétes vélemények és traumák között –keresni fogja a megvalósítás lehetőségét a következő rendgyűlésen.
A prokurátorok 1970. szeptember 6-tól október 6-ig tartó kongregációja mint a XXXII. rendgyűlés összekötője nagy jelentőségű volt. Arrupe bevezető beszédében hangsúlyozta az apostoli munka megújítását az új, szekularizált világban. A XXXI. rendgyűlés iránymutatása, a Társaságban végzett nagy helyzetvizsgálat eredménye (Survey), a közelmúlt tapasztalatai és egyes szakcsoportok kutatásai alapján a rendfőnök négy területet emelt ki mint legfontosabbakat a rend apostoli működésében: teológiai felelet az aktuális emberi problémákra, a szociális apostolkodás, a nevelés problémái és a tömegkommunikációs eszközök. A rend belső életében is súlyos kérdések vártak megválaszolásra: a karizma és a struktúrák; egység és pluralizmus; engedelmesség és személyes hivatás, a jezsuiták identitástudata; a hit krízise; a fogadalmak gyakorlata; a rend viszonya a pápához és a püspökökhöz. 1970 novemberében előkészítő bizottságot hoztak létre a következő rendgyűlés előkészítésére, amely kérdőívet adott ki az összes rendtag számára, huszonkét témával. A három legfontosabb kérdés, amely az akkori jezsuitákat érintette: a Társaság hivatása és küldetése; a jelen apostoli szolgálata; a vallásos és a közösségi élet. A válaszokat kb. kilencven jezsuita tizenöt csoportban dolgozta ki. Eredményét a következő rendgyűlés előkészítő bizottsága 1972-ben foglalta egységbe, melyet közöltek a Társasággal. A jelentésnek nincs jogi jellege, de hűen tükrözi, hogyan gondolkodtak a jezsuiták korunk fő apostoli problémáiról.
A XXXII. általános rendgyűlés 1974. december 1-jétől 1975. március 7-ig tartott. Arrupe úgy jellemezte, mint „rendfőnökségének legfontosabb döntését”. Egy nagy krízis idejére esett: a Társaság létszáma 30 ezer alá csökkent, és úgy tűnt, két részre szakadt, főleg Hollandiában és Spanyolországban. A Társaság azonban az egész egyház nehézségeit tükrözte vissza tíz évvel a II. Vatikáni Zsinat után. Az előző rendgyűlés döntései sok jezsuitában zavart és ellenállást keltettek, ezért az új rendgyűlés kötelesnek érezte magát az első határozatban kijelenteni: „magáévá teszi és megerősíti a XXXI. rendgyűlés kijelentéseit és határozatait.” Ezért mondhatjuk, hogy a XXXII. rendgyűlés a változás csúcspontját jelzi a Társaság zsinati megújulásában három döntés elfogadásával: 1. Jezsuiták ma: kijelentés (2. dekrétum). 2. Küldetésünk ma: a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása (4. dekrétum). 3. Lelki egység: irányelvek a lelki és közösségi életre (11. dekrétum).
E határozatok alapján a XXXII. rendgyűlés elképzeléseit az apostoli lelkület megújítására így lehetne összefoglalni: 1. a Társaság „alapvető magatartása” a hit és az igazságosság megvalósítására való törekvés mint az egyedüli „misszió”. 2. A másik „kulcsidea” volt az „inkulturáció” előmozdítása, vagyis a kereszténység beültetése a különböző népek kultúrájába. 3. A Társaság megújulási folyamatában és Isten akaratának felismerésére fontosnak ítélte a rendgyűlés a lelkigyakorlatokból már ismert lelki megkülönböztető megfontolásokat. 4. pontként előírta a rendgyűlés, hogy „a hit szolgálata és az igazság előmozdítása” egyesítse mind személyes, mind közösségi életünket, és kiemeti az állandó képzés fontosságát.
Folytatva az előző általános rendgyűlés munkáját, a szegénységre vonatkozóan fontos rendelkezéseket hozott. Végérvényesen bevezette a különbséget a közösség és az apostoli művek között. Az utóbbiaknak, hasonlóan a kollégiumok szegénységi előírásaihoz, lehetnek biztos bevételi javaik. Az örökfogadalmas jezsuiták közösségei csakúgy, mint a professzusházak, ilyet nem birtokolhatnak. A munkákban dolgozó rendtagok kaphatnak bizonyos hozzájárulást közösségeik számára. A közösségek nem halmozhatnak fel pénzt. Ha az évi költségvetésből fennmarad valamennyi pénz, az összeget át kell adni más közösségnek vagy a szegényeknek. Egy másik rendelkezés megszigorította az elektorok számát a rendgyűlésen, amikor azt a tartományok nagysága alapján határozta meg. A tartományi gyűlés résztvevőinek választásában részt vehettek azok, akik legalább öt évet töltöttek a Társaságban, és részt vehettek abban, akik nyolc éve rendtagok voltak. A végleges döntést erről a kérdésről a következő rendgyűlésre bízták.
A prokurátorok 66. gyűlése 1978. szeptember 27-től október 5-ig tartott. Jó alkalom volt ez arra, hogy megvizsgálják az előző rendgyűlés fő határozatainak hatását, mely a Társaságban és a Szentszékben egyaránt nagy megrökönyödést váltott ki. Arrupe beszámolójában a Társaság helyzetéről megjegyezte, hogy sok rendtag számára nehézséget okoz az alapvető magatartás: a hit és az igazságosság megvalósítása, valamint az „inkulturáció” elfogadása. Másrészt semmiképpen sem megengedhető, hogy jezsuiták részt vegyenek a pártpolitikában, hogy előmozdítsák a kommunista párt működését, és magukévá tegyék a marxisták eszméit. A lassan beálló nyugalmasabb helyzet nem annak az eredménye, hogy a problémákat megoldották, hanem egyfajta rezignációé és azé a meggyőződésé, hogy nincs értelme a vitának. A tény, hogy a kongregáció nem szavazta meg egy általános rendgyűlés egybehívását, annak jele volt, hogy bíztak a XXXII. rendgyűlés irányelveinek elfogadásában. Ugyanakkor nem lehetett előre látni VI. Pál pápa halálát és a II. János Pál pápa által bevezetett változásokat, sem Arrupe elbocsátását és betegségét.
Arrupe és a Társaság viszonya a Szentszékkel bonyolult volt, sok nehézséggel járt. Az első években VI. Pál többször kifejezte egyetértését Arrupe célkitűzéseivel a Társaság megújítására, többek között a XXXI. rendgyűlés befejezésekor, a következő szavakkal: „Igen, igen, Szent Ignác fiai […] hűek magukhoz és hűek az Egyházhoz […]. Kezükbe vettek új fegyvereket, és elhagyták az idejétmúltakat és kevésbé hatásosakat.” Beszédét azzal fejezte be, hogy nem igazi jezsuita az, aki a rendfőnök tekintélyét és jogát megkérdőjelezi azzal, hogy annak nincs joga ilyen szabályokat hozni. De a zsinat utáni krízis, amely egyre jobban megnyilvánult az egyházban, nyilvánvalóvá lett a Társaságban is, és maga után vonta a hagyományos jó viszony és megértés gyengülését is a Szentszékkel.
A nehézségek 1970-re mennek vissza. Az év március 21-én a pápa fogadta a rendfőnököt, és kifogásolta, hogy az utóbbi években a magatartásbeli és a tanügyi nehézségek megszaporodtak a Társaságban. Úgy látszik, Spanyolországban volt kritikus a helyzet. Püspökök, tartományfőnökök és egyes rendtagok komoly hiányokat láttak a római kormányzásban. A bíboros államtitkár e hibák kijavítására szólította fel Arrupét. A helyzetet súlyosbította a spanyol püspökök közbelépésének nyilvánosságra kerülése.
A helyzet súlya lemérhető Jean Villot bíboros 1973. július 2-án írt leveléből, amelyből megtudhatjuk, hogy május 7-én a bíboros és az államtitkárság vezető emberei, Giovanni Benelli és Agostino Casaroli, fogadták Arrupét. A gyűlés végén a rendfőnök kérte, hogy adják oda neki írásban is a Társaságban kifogásolt pontokat. Az év május 12-én a rendfőnök levelet írt Villot-nak, miszerint az a benyomása, hogy a Szentszékhez eljuttatott információk még a tárgyalás előttről származnak, vagy hogy nagyobb tekintélyt és szavahihetőséget adnak az informátoroknak, mint a magyarázatoknak. Villot hosszú levélben vázolta a kialakult súlyos helyzetet. Többek között megjegyezte, hogy „nem kevesen és nem csak magából a rendből állítják, hogy a válság súlyosbodásának fő oka a felelősségteljes tekintély hiánya, mely vagy nem számol a kialakult helyzet súlyosságával, vagy nem alkalmazza a megfelelő eszközöket. Mások azt állítják, hogy a rendfőnök túlzottan újító mozgalmakat támogat, s azokat, akik ebben a helyzetben a rend öntudatát és jövőjét veszélyben látják, nem veszi számításba.”
A végén VI. Pál 1973. szeptember 8-án fogadta Arrupét, és egy saját kezű levelet adott át neki szeptember 15-i dátummal, melyet október 4-én hoztak nyilvánosságra. Ebben a pápa kifejezte akaratát, hogy a Társaság ignáci karizmáját sértetlenül megtartja. „Beleegyezve az általános rendgyűlés egybehívásába, újra kinyilvánítjuk kívánságunkat, sőt akaratunkat, hogy a Társaság életét és apostolkodását a jelen időkhöz alkalmazza, de olyan módon, hogy magát mint apostoli, papi szerzetesrendet tekinti, mely a római pápával a szeretet és szolgálat kivételes kötelékében áll egységben.”
A krízis a XXXII. általános rendgyűlés folyamán tört ki teljes mértékben. Itt csak a fontosabb eseményeket tudjuk jelezni röviden. 1974. december 3-án VI. Pál fogadta a rendgyűlés tagjait, és kifejezte aggodalmát, hogy a jezsuiták önazonosságát, amely az alaptörvényekben szerepel, nem veszélyezteti-e a zsinat által követelt megújulás folyamata, amely már 1966-ban jelentkezett, de azt a XXXI. rendgyűlés eloszlatta. Ezért kifejezte kívánságát, hogy a folyó rendgyűlés jelentse ki a jezsuita hivatás „lényeges elemeit”.
A helyzet súlyossá vált, amikor a rendgyűlés a negyedik fogadalom kérdését tárgyalta. Harminchét tartományi gyűlés kérte, hogy ezt a fogadalmat terjesszék ki az összes jezsuitára, tehát az egyszerű fogadalmas coadjutor spiritualisokra és a segítőtestvérekre is. 1974. november 21-én, a rendgyűlés megnyitásának estéjén, VI. Pál kihallgatásra fogadta a rendfőnököt, aki jelezte a kérdés tárgyalásának tervét. A pápa egy évvel korábban jelezte a fogadalom kiterjesztése elleni kifogásait. Most arra a napra, 1974. december 3-ra, amelyen fogadta a rendgyűlés tagjait, Villot bíboros államtitkárral levelet íratott Arrupénak, melyben kifejezte, hogy a pápa ellenzi a negyedik fogadalom kiterjesztését az összes jezsuitára. Annak oka, hogy ezt a levelet miért csak tizenhárom nappal később hozták a rendgyűlés tagjainak tudomására, amikor azok már készen álltak a szavazásra, nem ismeretes. Mindez 1975. január 22-én történt.
A rendgyűlés vezetői szerint a levél egyes kifejezései nem zárják ki a Szent Ignác által megengedett repraesentatio lehetőségét, vagyis hogy magyarázatát adják annak, miért kérték annyian a negyedik fogadalom kiterjesztését az összes rendtagra. Három nap alatt ötvenhét hozzászólás hangzott el. Három javaslatról szavaztak: 1. A negyedik fogadalom kierjesztése az összes jezsuitára nincs ellentétben a Társaság papi jellegével. 2. A „grádusok” eltörlését javasolja a Társaság mai szelleme és állapota. 3. Kéri, hogy az ignáci repraesentatio szellemében hozzák a pápa tudomására döntésüket. A kétszázharminchat szavazatból az első javaslatra százhatvannyolc, a másodikra százhatvan, a harmadikra száznyolcvanhét esett.
Másnap a bíboros államtitkár a pápa nevében kemény hangú levelet írt Arrupénak, számon kérve, hogyan kerülhetett sor a szavazásra az 1974. december 17-i és 21-i gyűlés után, amelyeken a rendgyűlés vezetőinek tanácsa vett részt. A pápa részletes beszámolót kívánt, és minden további tanácskozást megtiltott a negyedik fogadalomról.
1975. február 6-án Arrupe elküldte a kért relációt, és egy kísérő iratban kifejezte sajnálatát a történtekkel kapcsolatban, továbbá azt is, hogy a rendgyűlés semmiképpen nem akart a Szentszékkel vitába szállni. Szerencsétlen félreértésről és a pápa kívánságának hibás magyarázatáról van szó.
Február 15-én a pápa egy saját kezű levélben válaszolt Arrupénak, és újra megerősítette: „A negyedik fogadalomban semmi újítást nem lehet bevezetni.” Majd súlyos kérdéseket tett fel: „Megbízhat-e még az egyház a jezsuitákban? Milyen viszonyban kellene lennie az egyházi hierarchiának a Társasággal? A pápa az, aki alázatosan, de őszintén és teljes jóindulattal, atyai érzülettel és teljes komolysággal megismétli: jól gondoljátok meg, kedves fiaim, mit tesztek.”
Arrupéra mély benyomást tettek a pápa szavai, és hogy pontosabban megértse, mi az, ami a pápát annyira nyugtalanítja, kihallgatást kért. Erre február 20-án került sor. Ezt követően írta rendfőnökségének talán legszebb levelét a rendgyűlés résztvevőihez. Kifejezte: „nem értettük meg azt, amit meg kellett volna.” Ezért „eljutottunk keserűségünk és megalázásunk legmélyebb pontjára, hallván azt, hogy annak a bizalmát vesztettük el, akinek hűséget fogadtunk, ami intézményünk eredete és alapja. Valóban eljutottunk a mélypontra, mert akit legjobban szeretünk, és aki létünk értelme – vagyis az egyház szolgálata a római pápa vezetése alatt –, megrendülni látszott, megrendítve a bizalmat […] Mindebben két veszélyt kell elkerülnünk: hogy tévedéseinket magyarázatokkal próbáljuk megvédeni, melyek részben talán jogosak is lehetnek, és hogy a megaláztatások miatt feladunk mindent.”
A rendgyűlés utolsó napján, 1975. március 7-én a pápa Villot államtitkár jelenlétében fogadta Arrupét, és átadta neki az egybegyűlteknek címzett utolsó üzenetét. Kifejtette, hogy közbelépését „azzal a lelkülettel tette, amellyel mindannyiunkat átölel”. Közbe kellett avatkoznia a Társaság alapokmányának biztosítójaként és az egész egyház pásztoraként, majd hozzátette: „Nagyon megerősített minket, hogy a rendgyűlés tagjai megértették a mi iránymutatásunk erejét és jelentőségét, és azt jó szellemben elfogadták”. Így végződött a Társaság és a Szentszék kapcsolatának eddig talán legnehezebb és legfájdalmasabb esete.
Arrupe kormányzásában meghatározó volt az utazás. Szinte az egész világon meglátogatta a jezsuitákat. Erős volt személyes kisugárzása. Magyarországra még a kommunizmus uralma alatt, 1978. július 12. és 15. között, Lékai László bíboros vendégeként jöhetett Rómából a német asszisztens Johannes Schasching és a külföldi magyar tartományfőnök, Hegyi János kíséretében. Június 13-án Makkosmárián kb. hetven jezsuita találkozhatott a rendfőnökkel. Még aznap délután fogadta őt Aczél György, az MSZMP politikai bizottságának tagja Lékai bíboros és Miklós Imre egyházügyi államtitkár jelenlétében. A beszélgetés a tervezettnél jóval tovább tartott. Arrupe másnap Pannonhalmán látogatta meg az idős atyákat, ott is ebédelt. Még aznap P. Süle Géza lakásán sor került néhány magánbeszélgetésre is. Arrupe 15-én hagyta el Magyarországot. Ez a látogatás sorsdöntőnek bizonyult. Megnyitotta a kapcsolatokat a római kúria felé, lehetővé tett látogatásokat, és megteremtette annak alapját, hogy a felépítendő leányfalui lelkigyakorlatos házban legálisan szolgálhattak a magyar jezsuiták.
Arrupe néhány fontos levelet intézett a Társasághoz: 1978-ban az inkulturációról; 1979-ben tevékenységünk módjairól, és egy másikat az apostoli készségről; 1980-ban a Szent Ignác-i lelkiség szentháromsági sugallatáról, majd a marxista analízisről; 1981-ben: belegyökerezve a szeretetbe.
Néhány számszerű adat a Társaságról: 1965 elején 36 038 jezsuita volt, 1984 elején 25 727, ami 10 314-gyel kevesebb.
1980. július 3-án Arrupe jelezte a tartományfőnököknek, hogy az 1981-re tervezett kongregációját nem tartják meg, mert már megtette az első lépéseket hivatali lemondására. II. János Pál pápa azonban nem fogadta el lemondását. 1981. augusztus 7-én agyvérzést kapott; nem tudta tovább ellátni feladatát. 1981. augusztus 10-én bejelentették a Társaságnak, hogy P. Vincent O’Keefe lesz a „vicarius generalis”. Arrupe 1991. február 5-én halt meg Rómában.

1563–5 között Nagyszombatban volt házgondnok és hitszónok.

1590–2-ben Brünnben végezte a noviciátust, és ugyanott grammatikát tanított. 1593–6-ban Bécsben tanult bölcseletet és kazuisztikát. 1597–1600 között Kolozsváron tanított grammatikát, majd öt évig hitszónok volt Nagyváradon. Utána egy évig misszionáriusként dolgozott Mo.-on. Életének utolsó két évében katekéta volt Bécsben.

Tiroli nemesi családból származott. Középiskolai tanulmányait Grazban végezte, Leobenben volt újonc 1628–9-ben, Grazban a tanárképző és a bölcselet hallgatója 1630–3-ban. Egy-egy évig Triesztben, Zágrábban és Laibachban tanított. 1637–40-ben Bécsben teológiát tanult, ahol 1640-ben pappá szentelték. A harmadik próbaévet Leobenben végezte 1641-ben. Munkásságának első szakasza, a tanítás, 1642–64 között folyt le, és jellemző az egyetemi tanárok pályafutására: Bécsben egymás után tanított retorikát, filozófiát, kazuisztikát és teológiát 1658-ig, utána tanulmányi felügyelő és kisebb feladatok intézője volt. Valószínűleg ezekben az utolsó években dolgozott művein. Következik munkásságának második szakasza, az elöljárói: rektor lett 1665-ben Passauban, 1667-ben Bécsben, két év szünet után 1672-ben Grazban, 1676-ban tartományfőnök, 1681-ben a bécsi professzusház elöljárója, s végül 1682-től haláláig Rómában német asszisztens.
Főleg iskoladrámáival vált híressé, ezek között is azokkal, melyek a Habsburg uralkodócsaládot dicsőítették, az úgynevezett Ludi Caesareivel. Ezek közül megemlítendők a Pax Imperii (A Birodalom békéje, 1650) a vesztfáliai békekötés ünneplésére; Curae Caesarum (A császárok gondoskodása, 1654) IV. Ferdinánd magyar királlyá választásakor, és a leghíresebb, a Pietas victrix (A győztes jámborság, 1659), melyben a Habsburg uralkodók török elleni háborúit állítja párhuzamba Nagy Konstantin császár Maxentius elleni győzelmével. Költői műve, a Poesis lyrica szintén jelentős; ebben a harmincéves háború borzalmainak hatása is érezhető. Nagy sikere volt teológiai elmélkedéseinek is: Vita et doctrina Jesu Christi, melyet majdnem minden európai nyelvre lefordítottak.
B